Azt hittem, a nyaralás alatt majd kötögetek, lazulok és kisimulnak az idegeim.
Most már csak nevetek ezen.
Elképzeltem.
Láttam magam előtt a képet:
Naplemente. Balaton. Gyerekek önállóan játszanak a parton, én pedig egy kempingszéken ülök, kötőtű a kezemben, mellettem egy limonádé, magamba szívom a lágy napsugarakat, a szellő simogatja az arcom és már majdnem kész a kis nyári mellényke.
Aztán arcul csapott a valóság.
A nap majdnem eltelt, de a fonal a strandtáskában volt. Még mindig. Nedves törölközők között. Kicsit sem ideális.
Az egyik tűt az egyik gyerek használta varázspálcának, a másikat a másik gyerek arra, hogy leírja az ábc-t a homokba, és közben folyamatosan kérdezgessen: "Anya, Anyaaa, Anyaaaaaaaaaaaaaa ezt így ? Így??? ANYAAAAA!!!"
Aztán megunta mindkettő és berohantak a vízbe.
A tűket azóta is keresem, szerencse, hogy hoztam pót darabokat, ha valami történne ugye...
A hűs limonádé helyett meleg és kissé ázott homokos ropit majszoltam, persze csak a maradékot.
És amit eddig megkötöttem, azt is kétszer kellett visszabontanom, mert valami érthetetlen okból kifolyólag folyamatosan tikkelt a szemem miközben a férjem azt magyarázta, hogy milyen pitymepöffesztőt kell kicserélni a kocsiban és szerencsére azt is elmagyarázta ezt egészen pontosan hogyan kell csinálni, mindezt persze abban a fél órában amikor a gyerekek végre képesek voltak önállóan és ami fontosabb, csendben eljátszani.
Hát ennyit ugye az elképzelésekről.
De aztán jött egy este.
A gyerekek végre aludtak.
A férjem a kiadós vacsora után szintén kidőlt.
Egyedül maradtam.
A parton csend volt.
A kezem meg – magától nyúlt a fonal után.
Csak pár sor lett, de olyan volt, mintha valaki visszacsatlakoztatott volna valami belső energiához. A sajátomhoz, ahhoz ami én vagyok.
És rájöttem: nem kell sok.
Nem kell tökéletes idill, nem kell , hogy minden terv szerint menjen, és nem kell, hogy a kötés kész legyen.
Elég az, hogy ami számít ott van velem.
A családom.
A fonal. A kezem.
Annak a lehetősége, hogy bármennyire is kaotikus egy nap , mégis lelassulhatok.
Most már minden nyaralásra viszek fonalat. Nem azért, mert biztosan kötni fogok – hanem mert hátha lesz egy perc.
Egy sor.
Egy kis énidő.
És néha az is elég.